Ennyi csak, ennyi ez

Csak vidáman :)
Megcsináltam az új Template Designerrel a kinézetet. Nagyon egyszerű, és végtelen verzió van, szerintem minden hobbi irkálónak kielégíti az igényét. Én egyből lemondtam az aláírásról és egyebekről:D

Nem szeretem a Kowalsky meg a Vegát. Viszont szeretem amit sugallnak, alapvetően pozitív számaik vannak, és nem nyomja le a torkodon a véleményét. Igazán azonban a jó élményeket szeretem, amik kötődnek hozzájuk és Brigi jut eszembe róluk, és mennyire tudja szeretni őket, szinte már én is rajongok. :D



Azt hiszem hajlamos vagyok magam alá kerülni és mellé is ülni. Nem szabad, az ember sokkal több mindent kibír mint hiszi, és egyszerűbb beletörődni a megváltoztathatatlanba, várva mit hoz a holnap, bízni valami jóban, mint a frusztrációba belebetegedni, hogy szétpereg, amit stabilnak hittünk. Nem hagyom magamat megsebezni most már, eldöntöm, de ez is butaság. Csak az tud bántani, aki számít és ők nem bántanak, vagy ha mégis, ez is elmúlik és jobb lesz.

Hiába próbálom magam megvédeni a csalódástól, a fájdalomtól, ez az élet része és utolér akkor is, ha begubózom, azzal a különbséggel, hogy ha passzív vagyok biztosan nem történik majd velem igazán jó és értékes dolog sem, ha mindentől meg akarom magamat védeni és majd nem bízom senkiben... az élet elmegy mellettem és nem leszek nagyon szomorú de boldog sem.

Olvastam a redditen egy antiszoc srácról, 34 éves és a szülei pincéjében lakik egy lakrészben. Megvan mindene, amire vágyik, de sosem tanult meg beilleszkedni sehova, ez a legjobb számára (szerinte), hogy reggel felkel, beül a gépe elé, elnetezget majd este elmegy aludni. Még netes barátai sincsenek. Viszont azt mondta, a szülei halálával elköltözne. Na? Ezek szerint valahogy neki se jó így, hiába rendezkedett be erre és élte le a fél életét így.

23 éves vagyok, egy huszonéves ember még borzalmasan sokszor újraépítheti magát, az élet nem minden szemszögből rövid. Tele vagyok pozitív képekkel, követendő példákkal, körül vagyok véve erős emberekkel, meg kell tanulni hogyan kövessünk másokat és kik érdemesek erre.

Büszke vagyok rá, hogy könnyen barátkozom, sok barátom van, a barátaim, hacsak nem ők maguk szenvednek valami komoly szociális difiben tartósak és büszke vagyok arra, hogy még tudok kedves lenni egy telefonos kisasszonnyal is, akinek munkája, hogy rámsózzon ezt-azt.

Nem akarok olyan vénasszony lenni, mint az, akinek véletlenül nekiütődtem, mikor a busz kanyarodott és én nagy táskával irdatlanul a seggcsontomra estem, ennek ellenére azt se mondta, hogy elnézi, vagy legalább túléli, mikor bocsánatot kértem, csak duzzogott. Viszont borzasztóan szeretem azokat az idős hölgyeket, akik hetven felé, sőt, még később is ügyelnek magukra, szépen ki van festve a körmük, a szájuk és a hajuk rendezett, illatosak és kedvesek. Ha leülsz velük szemben mosolyognak, és ha értelmesen szólsz hozzájuk, értékelik.

Szeretem TéZét, amiért azt mondta, hogy megnyugodott, mert depressziós Esztit még nem látott, és ezek szerint ez után se fog. Pedig nyilván én sem vagyok állandó acid trippen. Nem is tudja, de majdnem megríkatott előtte pár perccel:D
Egyébként borzalmas bőgős lettem... sose bőgtem ennyit, mint az elmúlt évben kb. Nem tudom miért van, de ha ezen múlik, hát legyen. Már egy halom új trükkel gazdagodtam, hogyan tartsuk vissza, ez régen sosem ment:D

Tudom, hogy a rosszindulatú emberek az élet velejárói, egyelőre csak hálás vagyok, hogy egyre legalább tíz nem ilyen jut a "környezetemben". Tisztában vagyok vele, hogy azért vannak elfoglalva mással, jelen esetben akár velem, annak ellenére, hogy a tényeken kívül semmilyen körülményt nem tudnak, mert saját magukkal képtelenek érdemben. Valahol minden az önkritikánál kezdődik, és szerintem fontos, hogy egy ember sose érezze azt, hogy már készen van. Folyamatosan fejlődünk, mindig van merre és hogyan. Arra mondjuk megkérhetném őket, hogy esetleg az én bántásomon keresztül olyannak tényleg ne okozzanak akár kellemetlenséget se, akit egyébként kedvelnek. De hát kérd meg a kutyát, hogy ne hányjon a szőnyegre, nem biztos, hogy mindenki fog is a csillagos égig fejlődni, annak ellenére, hogy valahol ott a határ.